E cikk először a »Der Blaue Reiter« című folyóirat 16. füzetében jelent meg 2003. júniusában és az internet-kiadáshoz némileg átdolgozásra került.

---

 

La Mettrie
és a gyönyörérzet művészete

egy megvetett gondolkodó portréja

Bernd A. Laskától

Élete

La Mettrie, akinek származásáról és ifjúságáról kevés tudott, először filozófiát és természettudományt hallgatott, majd orvostant. Promoveálása után (Rennes, 1736 (2)) a franciaországi orvoslással elégedetlenül Leidenbe (Hollandia) ment, ahol az akkori Európa vezető orvosa, Hermann Boerhave oktatott. Itt kezdte meg La Mettrie írói tevékenységét, amennyiben elsőként Boerhave orvosi írásait fordította franciára és látta el jegyzetekkel, később azonban saját orvosi tanulmányokat is készített. Két év múlva visszatért szülővárosába, Saint Malora, orvosként helyezkedett el, megnősült és 1741-ben lánya született.
1742 La Mettrie életében cezúrát hozott. Családját hátrahagyva Saint Maloban Párizsba távozott, hogy Grammont hercegének háziorvosa és katonaorvos legyen a seregében. E minőségében részt vett az 1743-45 közti osztrák örökösödési háborúban, hosszabb ideig azonban Párizsban tartózkodott és mint fejlődésorientált Boerhaave-tanítvány orvosi körökben seregnyi ellenséget szerzett magának. Ennek következményeként 1745-ben, amikor védelmezője, Grammont hercege elesett, elvesztette állását. Ugyanebben az időben La Mettrie irodalmilag átlépte saját szakterületének határát: 1745-ben megjelent - névtelenül - első filozófiai műve »Histoire naturelle de l'‰me«. Azonnal betiltották és Párizsban nyilvánosan elégették. 1746-ban publikált La Mettrie egy ironikus-polemikus írást a szorgalmas orvosok ellen, akik nem érdeklődnek az új ismeretek iránt (»Politique du médecin de Machiavel«). Végezetül még morálkritikai írása »La Volupté« járult hozzá, hogy franciaországi tartózkodása túlságosan veszélyes lett, és 1747-ben a viszonylag liberális Hollandiába menekült. Itt, ahol a betiltott könyveket egész Európa számára nyomtatták, írta és publikálta La Mettrie, óvatosságból ismét névtelenül, a könyvet, amely ismertté tette: »L'homme machine«. Ezzel azonban túllépte a holland tolerancia határait. Az anonimitás rövid időn belül kevéssé megbízható védelemnek bizonyult, és La Mettrie 1748 februárjában még éppen el tudta kerülni a letartóztatást újabb menekülésével. Poroszországban talált menedéket, II. Frigyes udvarában, aki "felvilágosult uralkodóként" és szabadelvű "trónon levő filozófusként" az üldözött "csuhások áldozatát" barátságosan befogadta.

Amikor La Mettrie Potsdamba érkezett, ott a legjobb hírnek örvendett. Tagja lett a tudományos akadémiának, és Frigyes kinevezte háziorvosának és személyes felolvasójának, illetve társalgójának. Frigyes híres szabadelvűekből álló asztaltársaságának állandó vendége volt a »Sanssouci« kastélyban. Mindenekelőtt magától értetődő volt: a »La Volupté« és »L'homme machine« üldözött szerzőjének Frigyes védelmében szabadon és cenzúra nélkül kellett volna publikálnia filozófiai gondolatait.

De gyors fordulat következett. Frigyes hamarosan nem látott módot arra, hogy ígéretét betartsa. Frigyes helyeselte La Mettrie támadásait az alkalmatlan orvosok pénzéhsége és a bornírt klérus előítéletei ellen. Sanssouciban azonban, az udvari beszélgetések keretében, La Mettrie nyilvánvalóan nem tudott uralkodni magán, és a szabadgondolkodók előítéleteit is, persze mérsékelt-ironikus formában, bírálta. (3) Ezzel aztán hamar a frigyesi tolerancia határához érkezett.

Frigyes megbízta Maupertiust, az akadémia elnökét, hogy közölje La Mettrie-vel, nem publikálhat többé saját művet, hanem irodalmi aktivitását fordításokra kell korlátoznia. Bevallott cél volt, hogy megóvják La Mettrie-t magától, "veszélyes képzelőerejének" meggondolatlan túlkapásaitól. (4) La Mettrie, aki számára további menedék nem kínálkozott, kénytelen volt jó pofát vágni mindehhez. De nem hagyta magát eltántorítani és megtalálta a módját, hogy nem szívesen vett gondolataira tekintettel és az aufkléristák előítéleteivel szemben publikáljon. Az útmutatások szerint lefordított egy gyanú fölött álló klasszikus írást: Seneca »De beata vita«-ját; de mivel kimondottan nem tiltották meg, bevezetőt írt hozzá. Ezen bevezetőben alkotta meg La Mettrie azt a munkáját, melyet aztán maga főműveként tartott számon: »Discours sur le bonheur«. Friggyessel és más "felügyelőkkel" való napi kapcsolata ellenére sikerült neki, hogy a Senecát bevezetővel együtt, előzetes cenzúra nélkül kinyomtassák. A botrány tökéletes volt, persze igen csendes botrány; mert La Mettrie védőura, aki szellemi ügyekben sokat adott toleranciájára, alig tudta kifejezésre juttatni elégedetlenségét.

Frigyes, aki haragjában e mű néhány példányát tűzbe dobta - miként az ifjú Lessing ennek örvendve apjának megírta (5) -, nehezen tudott nyíltan egy filozófus cenzoraként fellépni, akit rövöddel azelőtt még magasztalt és az üldöztetés elől megmentett. Ezért intézkedései jobbára feltűnés nélkül maradtak. La Mettrie megtarthatta hivatalos állását az udvarban és az akadémián, de most arra kényszerítették, hogy »Œuvres philosophiques«-ját kiadja, azonban főműve nélkül: egyúttal befejezéseként még csak ötéves filozófiai pályájának, mint szellemi testamentumát az éppen 40 éves szerzőnek, hallgatólagos visszavonásaként legfontosabb gondolatainak.

La Mettrie kevés bizonyítékát hagyta személyes szituációjának az udvarban; különböző oldalakról hírül adták, hogy ott egyfajta udvaribolond volt - nyilvánvalóan egy szerep, amelybe a helyzet csillapítása érdekében menekült. Mint "nevető demokratát" akkoriban még rézbe is vésték. Ebben a szerepében papírra is vetett néhány kisebb, bolondos iróniája miatt gyakran félreértett írást. Természetesen La Mettrie nem bízhatott meg e mímelt békében; ő, az egyetlen konzekvens ateista az udvarban, menedékében egyre inkább belső ellenségektől látta magát körbevéve, annyira, hogy attól tartott, "egy nap a méregpohár lehet filozófusi bátorságom bére". (6) Egy kis, önvédelemből újfent nagyon ironikus írásban (»Le petit homme á longue queue« (7)) egészen mellékesen megismételte félelmét, hogy a "jáborok dühének" áldozatául esik. Ez volt utolsó írása. Néhány héttel később elhunyt a makkegészséges ember: a szóbeszéd szerint mértéktelen dőzsölés következtében; valójában a halál oka tisztázatlan maradt.

***

La Mettrie félelmei veszélyeztetettségéről, miként a sorok közül kilolvasandó, iróniába csomagolt jóslata, hogy a legtöbb kortárs aufklérista is azon "jámborak" közé számítódott, mindazonáltal realisztikusnak bizonyultak. Mindez egyes prominens aufkléristák által közvetített rekciókból is bizonyítható. Voltaire például már korábban, publikációnak szánt leveleiben mint bolondot és iszákost rágalmazta. Most üdvözölte - saját maga is roppant hipochonder és egész életében beteges - ennek a "kicsattanó egészségnek" a halálát véka alá nem rejtett elégtétellel. Az egyház ellensége ("écrasez l'inf‰me!"), aki azonban idősen a hullája végetti aggodalomból meggyónt, nem szégyellte szarkasztikus örömét papírra vetni, hogy La Mettrie-t, "felpuffadva és kövéren mint egy hordó", kifejezett akarata ellenére "a katolikus egyházban temették el". (8) Diderot pedig, ugyancsak nagy védelmezője a toleranciának és humanitásnak, olyan buzgón gyűlölte a személyesen általa nem ismert La Mettrie-t, hogy évtizedekig tartó hallgatás után úgy nyilatkozott: "La Mettrie úgy halt meg, ahogy meg kellett halnia: a mértéktelenség és őrület áldozataként. Foglalkozása művészetére képtelenül magát ölte meg. Ezen ítélet szigorú, de jogos." A filozófusok vezető koponyája ezért felhatalmazva és nyilvánvalóan kötelezve érezte magát "egy erkölcseiben és nézeteiben megromlott embernek a filozófusok közösségéből való kizárására." (9)

Még mint a »L'homme machine« szerzőjeként La Mettrie a kortárs szabadgondolkodóknál legjobb hírnek örvendett. Frigyes formálisan meghívást adott neki, és Maupertius, akkoriban vezető természettudós és a porosz akadémia elnöke, legdícsérőbb szavakkal illette. Ez egycsapásra megváltozott, amikor a »Discours sur le bonheur« közismertté vált, ráadásul még kiegészülve a gyönyörérzetről szóló írásának újabb verziójával »L'art de jouir«. Azóta La Mettrie bolondnak számított: az egyiknek mint az írás megszállottja, aki nem igazán tudja, mit csinál, a másiknak mint veszélyes irodalmi erkölcsromboló. Lessing "Porneutá"-nak nevezte, a "Discours"-t pedig visszataszítónak; Frigyes, aki La Mettrie haláláról ambivalens dicshimnuszt fogalmazott meg, később mint őrültről beszélt róla. Valamennyi irányzatú aufklérista mindenesetre, összebeszélés nélkül, egy közös pontban megegyeztek: La Mettrie nemkívánatos személyként tárgyalandó.

Száz évvel La Mettrie halála után Friedrich Albert Lange tekintélyes »Geschichte des Materialismus« (1866) című munkájában megkísérelte, hogy a csaknem nyoma veszett, esetenként már csak "a materializmus bűnbak"-jaként idézett szerzőt rehabilitálja. Lange hangsúlyozta La Mettrie alapos tudományos képzettségét és számos gondolatának időbeli elsőségét nagyobbra becsült kortársainál, miként Holbach, Helvétius vagy Diderot; személyiségében "nemesebb természetet" látott, mint Voltaire vagy Rousseau. De éppen azon írásokat, melyeket La Mettrie legfontosabbaknak tartott, Lange "elvethetőnek" (»Discours sur le bonheur«), sőt "különösen ellentmondásosnak" (»L'art de jouir«) titulált. (10)

La Mettrie e kérdéses értékmentése óta, mely Franciaországban és más európai államokban hasonlóan zajlott, La Mettrie-től szinte csupán egyetlen könyv jelent meg: »L'homme machine«, a legfontosabb nyelvekre lefordítva. A szerző neve, a könyv címe és a filozófiai tartalom egyetlen populáris klisévé olvadtak össze. La Mettrie főműve eközben maguk a francia felvilágosodás kutatói számára is többnyire ismeretlen maradt.

A másik, autentikus La Mettrie felfedezése, akit a 18. századi aufkléristák nemkívánatos személyként kezeltek és a "szellem páriájaként" elutasítottak, La Mettrie-é, akit a későbbi védelmezői kellemetlennek találtak, e felfedezés csupán két-három évtizede kezdődött meg. Most az aufkléristák eljárását a megszilárdult hatalmakkal ("parasztáldozat") vívott harc taktikai-politikai okosságaként értelmezik és Lange morális értékeléseit a kor által meghatározott korlátoltságként; és La Mettrie "tanításában a bűntudatról" és a szexuális gyönyör természetét illető felfogásában nem tudnak felismerni sem valami megbotránkoztatót, sem pedig teoretikus kihívást. Ezzel az általános gyakorlat szerint arra jutnak - ugyancsak a kortól meghatározott, korlátolt módon -, hogy La Mettrie főművét bagatellizálva vagy egészében átlépjék.

***

La Mettrie azért nevezte a »Discours sur le bonheur«-t főművének, mert ezen írás tartalmazza a théorie des remords-ot (tanítás a bűntudatról/felettes én), melyet egyetlen eredeti filozófiai teljesítményének tartott. (11) Mivel e teória szorosan összeszövődött a szexualitásról való felfogásával, La Mettrie »L'art de jouir« című írása úgyszólván a főmű második kötetének nevezhető. E két könyv az egyetlen, melyek németre fordításához La Mettrie hozzáfogott. 1751-ben, röviddel halála előtt jelentek meg »Das höchste Gut oder Gedanken über die Glückseligkeit« és »Die Kunst, Wollust zu empfinden« címmel, az azonnali cenzúra repressziója miatt azonban évszázadokra nyomuk veszett.

La Mettrie teóriájának magja találóan az "irracionális felettes én tagadása" (12) cím alatt foglalható össze, mivel e (Freud által csak 1923-ban bevezetett) felettes én fogalom, még ha itt ködösnek is kell maradnia, leginkább alkalmas a La Mettrie által a kor fogalmaival leírt felfogásának közvetítéséhez.

La Mettrie abból a megfigyelésből indult ki, hogy csak igen kevés embernek sikerül " a gyermekkor előítéleteinek lerázása és a lélek megtisztítása az ésszerűség fáklyájával". (13) Kimondta a nyilvánvalót: ez nem a hiányzó intelligencián vagy a rossz szándékon múlik és a felfilágosodás elleni rezisztancia az organizmusban mélyebben rögzült - "mert az ember nem szabadul meg egyszerű lektűrök révén azon elvektől, melyek számára oly magától értetődőek, hogy azokat természetesnek tartja." Ellenkezőleg, az éles intellektus gyakran virtuóz elhárításként működik az ésszerű belátással szemben, ha az az előítéletek rabjának lelki békéjét fenyegeti. (14) Ha azonban valaki elhárítja az ésszerűt, mert a jó közérzetét zavarja, a lelke idő előtt annak megfelelően "hajlik". Itt, a nevelésben, az embernek már a születéssel elinduló inkulturációjában látta La Mettrie a felvilágosodás-rezisztencia bajának gyökerét. (15)

Inkulturáció és nevelés, amint La Mettrie természetesen tudta, az ember számára létfontosságúak és elkerülhetetlenek. De éppen azt, amit általánosan azok leglényegesebb hatásának tekintenek, a messzemenőkig "tudattalan és meg nem vizsgált" átadását az érték- és karaktertartásoknak - tehát a felettes én létrehozását, amelyet a létesülő én mint belső ösztön "maga fölött" fog találni, ha megkezdi kibontakozását - La Mettrie "gyógyíthatatalan méregnek", "az élet gabonaföldjében a gaznak", "szörnyű méregnek" nevezett, amely az ember "életét megkeseríti". Miért? Azért, mert az mindenképpen korlátozza az autentikus gyönyörérzetre való képességet és elzárja előle az utat " a gyönyörérzet művészetének" kiteljesítéséhez. La Mettrie következetetése: "a leggonoszabb ellenségét az ember saját bensőjében hordozza". (16)

Kézenfekvő, hogy az inkulturáció folyamatában először egyáltalán nem bizonyos, konkrét értékelképzelések elültetéséről van szó; az organizmus pszicho-fiziológiai modifikációjáról van szó ("beágyazódva mint pecsétnyomó a fehér viaszba"), hogy a fennáló kultúrába beillesszék, felkészítsék és "hajlítsák a lelket", ami az igazi gyönyörérzettel éppúgy ellenségesen áll szemben, mint a valódi ésszerűség. (17) A fatális: a felettes énnek ily - prekognitív, irracionális - módon lezajló kialakítása, mellékhatásként, ráadásul sok olyan "ösztönt" is létrehoz, amelyek uralására az irracionális felettes én (a bűntudat révén, remords) később nyilvánvalóan nem is képes.

Az individuumnak ezen ősidők óta folyó "normális" károsítása természetesen szociális következményekkel jár. Ezért vélte La Mettrie is, "hogy a világ soha nem lesz boldog, amíg nem ateista", utóbbin a "az irracionális felettes én" nélküliséget értette (mert La Mettrie számára az "Isten" létezésére vonatkozó kérdés értelmetlen volt). Így értendő az a követelése is, "a vallás (szekuláris) palántáival együtt és gyökerestül elpusztítandó", hogy az emberek "egyedül autentikus énjük spontán hangját kövessék." (18) Az irracionális felettes én akadályozása nélkül képesek lennének egy racionális felettes én, egy ésszerű etika szerint élni. A meg nem hajlított lélek "egy egészen másfajta erény forrásában oldódik fel...a belső erőben". (19) La Mettrie alapvetően hibásnak tartotta azt hinni, hogy az emberek "értelme az őszinteség, a megnyilatkozás és az igazságosság iránt már csak egy vékony szálon függne, ha a babonaság láncától megszabadulnának." (20) Ellenkezőleg: éppen akkor érvényesülnének ezek az erények. "Egy ésszerű lélekben oly előnyösen egyesül a kötelességtudat a gyönyör iránti szenzibilitással, hogy messze távol egymás korlátozásától, kölcsönösen erősítik a másikat. (21)

A "gyönyör iránti szenzibilitás" La Mettrie antropológiájában központi helyet foglal el; materiális megfelelője az irracionális felettes éntől való szabadságnak és garanciája a racionálisnak. La Mettrie »Die Kunst, Wollust zu empfinden« című könyvét nem azért írta, miként ma feltételeznénk, hogy az akkori művészet egyfajta ars amandija legyen - ezzel ellenkezőleg megvetően beszél az "érzékiségnek élő emberről" és "a szórakozása technikájáról" (22) -, hanem olyan szöveg, amelyben explicite kitér a szexualitásra, egy "jelentőségében aligha lebecsülendő témára", és a filozófiája számára nélkülözhetetlen különbségtételt akar egyértelművé tenni. (23) La Mettrie itt még egyszer nagy nyomatékkal elmondja, hogy a kéjvágyó (voluptueux) és a züllött(débauché) gyönyörérzetük módja tekintetében ellentétekként tárgyalandók. Amikor La Mettrie gyönyörről beszél, akkor úgy véli - és ezt mutatja a kibékíthetetlen ellentét iránta de Sade részéről -, hogy a gyönyör "valóságos eksztázis... amelyet csak a kéjvágyó élhet át, nem pedig a züllött, dőzsölő. (24) Itt a gyönyörérzet kvalitatív, nem pedig graduális különbségére gondol. A zülött, miként minden "normális", bensővé tette saját társadalmának represszív morálját, csak azt kényszerűen megsérti. A züllött gyönyörérzete, mivel lelkét "meghajlították", ténylegesen "vad", vagyis sivár, és azon erkölcstől függ és meghatározott, amely lényegében számára is szent, amennyiben elsődlegesen annak meggyalázásából táplálkozik. A züllött gyönyöre más, mint a kéjvágyóé; úgy fogalmazhatnánk, nem teljes gyönyör, hanem züllött-gyönyör az érvényes erkölcsre vonatkozó negatív fixáltsága miatt, gonosz-gyönyör. A zülött rabjává lett, epekedik érte. "Egyfajta túlfeszített fantáziából származó" (25) vágyai kielégíthetetlenek. A kéjvágyó ezzel ellentétben, mivel sértetlen, a gyönyörérzetre való képességében is sértelen és ezért kielégíthető.

Az így felvázolt fundamentális ellentétnek La Mettrie és Sade között végezetül még egyszer különös hangsúlyt kell kapnia, mégpedig, mert a 20. század második felének tekintélyes szerzői Sade-ot mint filozófust fedezték fel, hogy "koronatanúként" hívják tézisükhöz, miszerint a felvilágosodás, konzekvensen átgondolva, "morális nihilizmushoz" vezet. (26) E felfogásukban az egyébként nagyon különféle irányzatú filozófusok megegyeznek: a katolikus professzor, Arno Baruzzi, az autodidakta Panajotis Kondylis, aki "deskriptív-decizionisztikus" pozíciót képviselt és Marx Horkheimer, aki az 1930-as években egyfajta aktualizált felvilágosodás legambíciózusabb teoretikusának számított, később azonban egyáltalán a felvilágosodás leghatásosabb denunciátora lett. (27) La Mettrie-ben pusztán Sade többé-kevésbé jelentős, egyik előfutárát látják pusztán, mert vakok vagy úgy tesznek a fenti, fundamentális ellentétre. Mások reagáltak arra, amennyiben La Mettrie humánus, "a libidó pimasz és víg védelmezőjének" kontrasztját állították a felvilágosodás Sade-jának perverziója és bűnt dicsőítésével szembe. (28) A másik, messzemenően érdekesebb ellentétet, amelyet kivétel nélkül valamennyi, más aufklérista La Mettrie-hez képest jelentett, bagatellizálják, és La Mettrie általuk való megvetését pusztán politikai-taktikai okokkal magyarázzák. (29) Ilymódon sikerülhetett La Mettrie "rehabilitálása", azaz a korszellem ennek vagy annak az irányzatának ősapakénti, sikeres ajánlása (pl. Ursula Pia Jauch: "Statt Aufklärung: Wiederverzauberung der Welt"); (30) a La Mettrie művében rejlő szellemtörténeti potenciál ezzel továbbra is rejtve maradt. E potenciálnak kell az LSR-projekt keretében felszabadulnia és hasznosulnia az évtizedek óta paralizált felvilágosodás felelevenítésére.

Megjegyzések:

Fordította: Móricz Gábor | 2007-05-15