Max Stirner -- életének és munkásságának vázlata

Élete

Max Stirner Johann Caspar Schmidt álneve. Schmidt 1806. október 25-én Bayreuthban protestáns szülők első gyermekeként született. Apja furulyákat és más hangszereket készítő kézműves. Amikor meghalt, Johann Caspar fél éves. Anyja két évvel később hozzáment egy gyógyszerészhez és áttelepültek a nyugat poroszországi Kulmba. Johann Caspart később magukhoz vették, 1818-ban azonban, 12 éves korában visszaküldték kersztapja családjához Bayreuthba, ahol a jóhírű, Georg Andreas Gabler vezette gimnáziumot látogatta (Gabler az 1831-ben elhunyt Hegel utódja volt a berlini egyetemen.)

Schmidt 1826-ban beiratkozott a berlini egyetemre, ahol többek közt Hegel és Schleiermacher hallgatója lett. Négy szemeszter után azonban nagy szorgalommal elkezdett tanulmányait megszakította és -- egy Erlangenben befejezetlen szemeszter után -- "hosszabb németországi utazásra ment". 1833-ban tért vissza Berlinbe, ahol további két szemeszteren át tanult és ismételt megszakításokkal a fennmaradó követelményeket teljesítette. Végül 1839-ben, 33 évesen elfoglalta első állandó munkahelyét: tanárként egy berlini leányiskolában.

1841 közepétől Schmidt gyakori vendég volt a "Szabadok" fiatal, ellenzéki "értelmiségiekből" álló, Ludwig Feuerbach mellett az úgynevezet ifjúhegeliánusok vezető személyiségének számító, egykori hegeliánus és teológus Bruno Bauer körüli laza csoportjánál. Ebben az időben kisebb írásokkal újságíróként és íróként lépett a nyilvánosság elé: részben névtelenül, részben pedig már "Max Stirner" álnéven. Az 1842-47-es években keletkeztek Stirner legfontosabb művei, különösen az "Egyetlen és tulajdona" (Der Einzige und sein Eigentum), mely 1845-re előre datálva 1844 októberének végén jelent meg.

Az "Egyetlen" rövid idő alatt betiltások ("túl radikális") és azok feloldása ("olyan radikális, hogy saját magának mond ellent") által kísért feltűnést keltett. Egyes szerzők kisebb vitacikkel reagáltak, melyekre Stirner a "Stirner recenzensei" című írással válaszolt. A legfontosabb vitairatot később Karl Marx készítette el: a dühödt "Szent Maxot". Marx azonban anti-Stirnerét némi habozás után nem jelentette meg, vélhetően két okból: először, mert (titokban) polemizáló kritikájában időközben kételkedett és Stirner duplikátumától tartott; másodszor, mivel Stirner időközben -- egy esztendővel már 1848 márciusának történései előtt és azok politikai következményei miatt, melyek a radikális filozófiai diszkusszióknak egyébként is véget vetettek -- nemkívánatos személlyé vált, a hozzá intézett nyilvános kritika így illetlen és taktikailag ostoba lett volna.

A kétszer gyermektelenül megnősült Stirner (1838 és 1843-46) röviddel az "Egyetlen" megjelenése előtt feladta tanári állását, és ezt követően életfenntartását önálló munkavállalásokból fedezte. Életének maradék idejét irodalmilag szinte tétlenül, növekvő anyagi szegénységben töltötte el. Az 1848-49-es évek politikai eseményeiben, úgy tűnik, a legtöbb ifjúhegeliánussal ellentétben nem vett részt. Stirner a kortársaktól elfelejtve halt meg 1856 június 25-én Berlinben. A Sophienfriedhofban temették el.

"Az egyetlen és tulajdona"

Stirner vir unius libri; munkássága szubsztanciális veszteség nélkül "Az egyetlen és tulajdona" című könyvére redukálható. Az "Egyetlen"-nek kivételesen érdekes a sorsa. Először mint az 1840-es évek ifjúhegeliánus diszkussziójának írásait gyorsan elfelejtették, majd egyedüliként közülük hosszabb idő után újra felfedezték és -- újabb feledés múltán ismét elővették. Ezen két, úgynevezett Stirner-reneszánsznak (1893 és 1968 után) nagyon szokatlan apropója volt: lényegében egyes emberek energikus kezdeményezésének eredményei, mégpedig megyőződéses Stirner-ellenzőké: 1893-ban a nietzscheista Paul Lauterbaché, 1968-ban pedig a marxista Hans G. Helmsé. Mindketten megmagyarázható, nagyon is politikai okból exponálták Stirner könyvét: azért, hogy Nietzsche, illetve Marx szellemi cselekedetének nagyságát és aktuális jelentőségét -- Stirnernek mint az "abszolút gonosz" irodalmi kifejezőjének "meghaladói" -- még világosabban előtérbe helyezzék. Noha az "Egyetlen" aladási siker lett -- eddig több mint 100.000 példány -, Stirner a szellemtörténet marginális figurája maradt. A két kezdeményező szándéka, hogy Stirnert Nietzsche, illetve Marx antipódusának megtegye -- ami nolens volens Stirner hatalmas felértékelését jelentette volna -- eddig sem sikerült (vö.: Laska, 1994).

Az anarchisták és Stirner

Stirner sehol sem jellemezte magát anarchistaként; sokkal inkább kritizálta "Egyetlenében" (1844) azt az embert, aki 1840-ben magát elsőként anarchistának nevezte: Proudhont -- bár nem ezért, hanem a társadalmi problémák moralizáló felfogásmódja miatt. Proudhon, aki egyébként igen érdeklődött a németországi (ifjú)hegeliánus filozófia iránt, Stirner "Egyetlenét" halgatással lépte túl. A 19. század másik mértékadó anarchistája, Bakunyin is kerülte, hogy nyilatkozzon az "Egyetlen"-ről. Az anarchistáknak ezen Stirnert illető, nyilvánvaló érintkezési félelmét az 1880-as években -- Marx halála után, aki egykor ugyancsak elkerülte a nyilvános összeütközést Stirnerrel -- a marxisták saját politikai polémiájukban hasznosították: Stirner "a mai anarchizmus prófétája"; Bakunyin nem más mint Proudhon plusz Stirner, így hangzott az Engels által 1886-ban kiadott jelszó.

Az anarchizmus első történetírói, maguk nem anarchisták, a nietzscheizmus hajósodrában ismert figurává vált Stirnert szintén az anarchizmushoz számították (Zenker, 1895; Eltzbacher, 1900; Zoccoli, 1907). Maguk az anarchisták eközben továbbra is távolságot tartottak Stirnertől. Csupán a tulajdonképpeni anarchista mozgalomtól "individuális anarchistaként" elhatárolódó kis csoport számította magát Stirnerhez (kétséges jogalappal).

Az anarchisták Stirnerrel szembeni távolságtartó álláspontja a 20. században sem változott jelentősen. Landauer Stirnerrel szemben hosszabb ideig ambivalens volt, végül azonban egyértelműen elutasító. Mühsam csak egyszer említi Stirnert: egy életrajzi vázlatban, ahol Landauernak megköszöni, hogy fiatalemberként kiszakította Stirner csábító befolyásából. A Stirnerről évtizedekig hallgató Kropotkin végül állásfoglalásra késztetve "Manchestermann"-ként és ezzel együtt pszeudo-anarchistaként denunciálta (az egyébként oly szelíd ember, miként Nettlau közvetítette, igen dühös tudott lenni, ha a beszélgetésben pusztán Stirner neve előkerült). Nettlau, maga is anarchista és bizonnyal az anarchista mozgalom fénykorának legjobb ismerője, inkább tanácstalanul állt a jelenség előtt, hogy a legtöbb anacrhista Stirnert elutasította, és úgy vélte, Stirnert többnyire félreértették. Ezen 1927-es ítélet egy korszak végső fázisából, amikor a Stirner iránti érdeklődés és a politikai anarchizmus befolyása is relatív nagy volt, miután a 60-as években mindkettő újraéledt, ma megismétlődhet. Egyfajta makacs "félreértés" -- amennyiben az anarchizmuson kívüli Stirner-recepcióban uralkodik -- újabb, intenziv kutatás alapja kellene legyen.

Egyetértésben az uralkodó, az anarchisták nagy többségének leginkább közelebbi magyarázat nélküli és közvetetten kifejezésre juttatott Stirnert illető elutasításával -- amely keveseknek a mindenképpen felületes, unspecifikus egyetértésével áll szemben -- az anarchizmus vagy Stirner újabb kutatói növekvő mértékben vonják kétségbe Stirnernek anarchistakénti, örökölt besorolását (Heintz, 1951; Lösche, 1977; Ritter, 1980).

A filozófusok és Stirner

Az anarchisták, különösen vezető teoretikus személyiségei, nem az egyedüliek voltak, akik elkerülték a nyilvános, argumentatív diskurzust Stirnerrel, illetve amennyire tematikailag közel is állt hozzá, az "Egyetlen"-ével. Ezen kitérő magatartásukkal mindazonáltal tekintélyes társaságban találják magukat. Marx, aki anti-Stirnerét jól felfogott érdekből nem jelentette meg, már említésre került. Jelentősége miatt itt Nietzsche említendő következőként: intelektuális életrajzának pontosabb vizsgálata erős ismérveket ad a feltételezéshez, hogy Stirner "Egyetlen"-ével való konfrontációjának közvetlen nyomai azért hiányoznak, mert azokat saját maga gondosan eltörölte. (2002 nov.: vö. Nietzsches initiale Krise ["Nietzsche kezdeti krízise"]) A századforduló Stirner-reneszánsza azután lényegében azáltal vált lehetségessé, hogy ezen két gondolkodó -- nagyrészt a stirneriek tagadásával -- kifejlődött tanításai tömeges sikerré váltak. Stirner így, hacsak nem mint exaltált anarchista, később mint megértetlen és ezzel elintézett Nietzsche-előfutár lett besorolható -- vagy mint látszólagos radikális, akit már Marx "megvadult kispolgárként" leplezett le.

Azon gondolkodók listája, akik intellektuális életrajzában ugyancsak kimutatható az egzisztenciális megrázkódtatás Stirner "Egyetlen"-étől, melyre argumentatív és elfogadható összetűzés helyett valóságos elfojtással reagáltak, mindazonáltal további, jól csengő neveket tartalmaz: Carl Schimdtől (aki diákként Stirnert kezdetben "valóságos újjászületésként" , később azonban csapásként érzékelte, elfelejteni tűnt és csak negyven évvel később, a magánzárka nyomorában vívódott vele ismét) Jünger Habermasig (aki fiatalemberként a rejtett "stirneri őrjöngés abszurditásától" magát saját őrjöngéssel próbálta védeni, Stirnert azonban később oly alaposan elfojtotta, hogy a következő negyven évben -- magában az őt érintő különmunkáiban: pl. az ifjúhegeliánusokról, a történelmi materializmus keletkezéséről -- még csak meg sem említette).

Stirner potenciális aktualitása

Az előnyben részesített metódus, az "Egyetlen" tartalmát, Stirner "filozófiáját" -- esetlegesen bevallott tanácstalanságból is "unfilozófiának" nevezve -- bemutatni, végig epitómatikus volt: rövid, pregnáns szövegrészek egymásrahelyezésével magáért kellett beszélnie. Meghatározó szentenciák mint "Ich hab' mein' Sach' auf Nichts gestellt" és "Mir geht nichts über Mich" messzemenően ismertté váltak, nyers nihilizmusról, illetve egoizmusról szólnak és gyakran az "Egyetlen " -- így tekintve: szükséges -- kvintesszenciájának veszik. Természetesen akadtak pontosabb, szolidabb, alaposabb bemutatások és vizsgálódások is erről a gyakran szuperlatívuszokkal -- "legextremistább", "legmerészebb", "legátkozottabb" etc. -- elborított könyvről; mégsem jutottak végül alapvetően más eredményre.

A filozófiai szövegek interpretálásának konvencionális metódusai az "Egyetlen" esetében csődöt mondtak. Egyetlen szerzőnek sem sikerült eddig Stirner filozófiájának gyakran megérzett, esetenként határozottan megállapított, megkülönböztetett helyét a 19. században, az újkorban, egyáltalán az egész történelemben csakugyan precízen megállapítani. Stirner "Egyetlene", ami szándékosan felismeretlen maradt, a nyugati filozófia szövegében hapax legomenon maradt.

E megállapítás helyessége egyelőre legvilágosabban arra a különösen meglepő tényre támaszkodik, hogy a ma általánosan elismert gondolkodók egyik legnagyobbjai (és a legjelentősebb anarchista teoretikusok!) kitértek a Stirnerrel érdemben kínálkozó argumentatív összeütközés elől. E tény puszta felismerése, tartós igazolása és mindenekelőtt filozófiaelméleti súlyozása nyilvánvalóan állandó, különösen sokféle akadálytól volt nehézkes (ez a tömeges másodlagos kitérések, egyes nagy teoretikusok kényelmes, vak elfogadása alapján demonstrálható, különösen hatásosan a Marx-kutatás példáján). Ezen óriási akadályok leépítése azonban valamennyi megszilárdult doktrina egy ideje előrehaladó érvényvesztésével tűnik együttjárni.

Stirner könyvét kimondottan "kezdet"-ként határozta meg, egy fejlődés kezdetének, melyet a "filozófia vége" után tartott lehetségesnek. A fiatal Karl Marx az "Egyetlent" nagyon aktuálisnak tartotta: elolvasása után felírta magának a később híressé vált mondatot, miszerint minden a világ megváltoztatásától függ, és a következő hónapokban megfogalmazta a történelmi materializmust. Ez azonban nem volt Stirner "kezdetének" folytatása; sokkal inkább nyilvánvalóan igen hatásos betemetése a Stirner által felvetett problematikának. Úgy, miként Marx -- nem részleteiben, de alapjában véve -- jelen korunkig kiváló gondolkodók sora reagált az "Egyetlen"-el való konfrontációjára. Ebből, nem a Stirnerről mindenütt elolvasható ítéletekből adódik továbbra is potenciális aktualitása.

Irodalom

Stirnertől:
Max Stirner: Der Einzige und sein Eigentum (Az egyetlen és tulajdona. Második fejezete magyarul olvasható a Századvég Kiadó Anarchizmus kötetében). Stuttgart: Reclam 1972 (első kiadás)
Max Stirner: Parerga, Kritiken, Repliken. Kiadó: Bernd A. Laska. Nürnberg: LSR-Verlag 1986

Stirnerről:
Biográfiák:
John Henry Mackay: Max Stirner -- Sein Leben und sein Werk. Nachdruck der 3.Auflage 1914. Freiburg: Mackay-Gesellschaft 1977

A kérdéshez: Stirner anarchista?
Ernst Zenker: Der Anarchismus. 1895. Nachdruck West-Berlin: Libertad 1979
Paul Eltzbacher: Der Anarchismus.1900. Nachdruck West-Berlin: Libertad 1977
Hector Zoccoli: Die Anarchie. 1907, dt.1909. Nachdruck West-Berlin: Kramer 1976
Max Nettlau: Der Vorfrühling der Anarchie. 1927. Nachdruck Bremen: Impuls o.J.
Peter Heintz: Anarchismus und Gegenwart. 1951. Nachdruck West-Berlin: Kramer 1973, 1985
Peter Lösche: Anarchismus. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft 1977; sowie ders.: Anarchismus. Art. in Pipers Handbuch der politischen Ideen. Band 4. München: Piper 1986. S. 415-447
Alan Ritter: Anarchism. A Theoretical Analysis. Cambridge (GB): CUP 1980

Az itt javasolt Stirner-interpretációhoz:
Bernd A. Laska: Ein heimlicher Hit. 150 Jahre Stirners ÈEinzigerÇ. Eine kurze Editionsgeschichte. Nürnberg: LSR 1994 (ÈStirner-Studien Nr.1Ç)
ders.: Ein dauerhafter Dissident. 150 Jahre Stirners ÈEinzigerÇ. Eine kurze Wirkungsgeschichte. Nürnberg: LSR-Verlag 1996 (ÈStirner-StudienÇ Nr.2)
ders.: "Katechon" und "Anarch". Carl Schmitts und Ernst Jüngers Reaktionen auf Max Stirner. Nürnberg: LSR-Verlag 1997 (ÈStirner-StudienÇ Nr.3)
(Näheres zu den ÈStirner-StudienÇ hier.)
ders.: Anarchismus, individualistischer. Artikel in: Lexikon der Anarchie, hg. v. Hans Jürgen Degen. Bösdorf: Verlag Schwarzer Nachtschatten, 1993 (első kiadás)
(E cikk letölthető)

Fordította: Móricz Gábor | 2007-03-15