L.S.R 
egy parafilozófiai projekt
 
Kivonat:
Bernd A. Laska: "Katechon" und "Anarch"
Carl Schmitts und Ernst Jüngers Reaktionen auf Max Stirner
("Katechon" és "anarch". Carl Schmitt és Ernst Jünger reakciója Max Stirnerre).
Nürnberg: LSR-Verlag (LSR Kiadó) 1997. Stirner-Studien (Stirner-tanulmányok) Nr. 3. 41-47.o.
(A lábjegyzetek XX+ további szövegmagyarázatokat tartalmaznak.)


 
 

Bernd A. Laska

Az "önös" Max Stirnernél


/41/

Az önös stirneri alakja azonban sajátos problémákat vet fel, mégpedig azért, mert Stirner inkább esetlegesen keletkezett könyve "Az egyetlen és tulajdona" nem nélkülözi

/42/

a terminológiai homályt, (73+) továbbá mert Stirner elkerülte, bár ezt szándékosan, hogy az önösnek szilárd körvonalakat adjon -- így sarkítva elmondható, egy formátlan alakkal van dolgunk. (74+) Először tehát rá kell mutatni, hogy mégis van értelme az "önös alakjáról" beszélni.

Stirner az alak gondolati formáját, illetve az önös vízióját is Hegellel és annak egykori "balos", aufklérista kirtikusaival, Ludwig Feuerbachhal és Bruno Bauerral való összeütközésében fejlesztette ki, akiket ezért először az itt releváns aspektusból karakterizálni kell.

Hegel a felvilágosodás gondolkodását egyoldalúsággal vádolta, mert csak a természetnek adott inherens értelmet, amelynek azt fel kell ismernie, az "erkölcsi világnak", a kultúrtörténetnek, az államnak, a hitnek etc. azonban nem. Ezért saját feladatának tekintette, hogy megszüntesse a nyugati szellem felvilágosodás által létrehozott "lelketlen széthasadását" az átfogó, a tudás és a hit, valamint az értelem teljes fogalmának "kiengesztelő filozófiájával". Ezzel minden "természetes erkölcsi egyoldalúság"-ot nélkülözőt annak belátásához akart segíteni, hogy az igazi értelem nem az aufklérista rezonanciában mutatkozik meg, mely a világnak elő akarja írni, milyen legyen, hanem sokkal inkább a szubjektivitás elleni kemény munkában megszerzett "bölcsességben, úgy élni mint saját népe".

Mivel Hegel tudta, az intellektusnak mennyire nehezére esik az ilyen belátás, a lelkület időben elkezdődő képzését követelte a következő maxima szerint: "A nevelés fő momentuma a fegyelmet, melynek értelme a gyermek saját akaratának megtörése (...) Az ésszerűnek saját,

/43/

egyéni szubjektivitásként kell megjelennie (...) Az erkölcsösséget érzületként kell a gyermekben elültetni..." (75)

Hegel baloldali kritikusai, akik néhány évvel halála után tűntek fel, maguk elé tűzték, hogy felélesztik a francia felvilágosodás eszméit, nevezetesen radikális, ateista irányzatát, amelyet Németországban igazán soha nem fogadtak el és Franciaországban már eltemettek. Hegel kontemplatív, retrospektív filozófiájával a jövőformáló "tett filozófiáját" akarták szembeállítani, a világot többé már nemcsak magyarázni akarták, hanem megváltoztatni, azaz (az általuk megvilágított mérték szerint) megjavítani, nyomatékosan meghatározni, milyen legyen.

De a nevelés éppen ebből a szempontból igen fontos területén az aufklérista és forradalmi Hegel-kritikusok, anélkül, hogy annak tudatában lettek volna, messzemenően egyetértettek Hegellel. Így követelte maga az anarchista Bakunyin, a gyermekek "szabaddá válásuk idejéig... az autoritás rezsimje alatt tartózkodjanak". Ez előrehaladó korukkal csökkenhet, de csak azért, "hogy a felnövekvő fiatalok, ha a törvény alól felszabadulnak, elfelejtsék, gyermekkorukban a szabadságon kívül valami más is írányította és uralta őket." (76)

Az "értelmes" ember, Hegelnél az "erkölcsös", a poszthegeliánus aufkléristáknál a "szabad", illetve az úgynevezett "nembéli lény" felneveléséhez tehát e két, egyébként ellentétesen jelentkező alapállás nagy természetességgel elméletileg azonos metódust nevez meg: az ésszerűnek, jónak, helyesnek etc. tartott értékrendszer korai gyermekkorban bevezetendő kényszerű, brutális vagy manipulatív, legalábbis "ésszerűtlen" internalizálását,

/44/

legyen az történelmileg közvetített, megtalált, vagy konstruált, kitalált.

Stirner egyedüliként ismerte fel az ilymódon valamennyi oldalról szorgalmazott "képzés" alapvető hibáját. Még annak legsikerültebb produktumai is elborzasztónak tűntek számára: "Kik a mi lélekben gazdag és képzett szubjektumaink nagyobbrészt? Kárörvendően mosolygó rabszolgatartók és -- maguk is szolgák." A pedagógiai "menazsériából" legjobb esetben tanult és "használható polgárok" kerülnek ki; ezek azonban végső soron "nem mások mint megalázkodó emberek". Stirner látta -- miként Hegel --, hogy a nevelés metódusa a döntő, és ezért már egy korai fogalmazványban követelte -- szemben Hegellel és egyaránt annak baloldali kritikusaival --, "az eddig oly erőszakosan elnyomott akaratot ne gyengítsék tovább", hogy "szabad személyek, szuverén karakterek" jöjjenek létre. (77)

Az "Egyetlen és tulajdona" című könyvében Stirner többé már nem beszél "szabad", "szuverén", "igaz" etc. emberről, hanem terminológiai elhatárolódás okából "önösről". Aufkléristákkal és ellenzőikkel szemben itt is hangsúlyozza, az alapvető hiba éppen az, hogy "nevelésünk fő eleme a morális befolyás". (78) "A morális befolyás ott kezdődik, ahol a megaláztatás, hiszen az nem más, mint a megaláztatás maga, a kedv megtörése és kedvetlenséggé hajlítása." (79) A baj tehát abban áll, "hogy egész nevelésünk érzelmek keltésére irányul, vagyis belénk azt adagolja ahelyett, hogy átengedné a keletkezésüket magunknak, bármiként is essék meg." Az utóbbiak "saját" érzelmek lennének, melyek "tulajdonosa" (Eigner) én vagyok. Az előbbiek /45/ bennem, noha kezdetben idegenek, implantációjuk módja révén később "szentté" válnának; nem tulajdonosuk, hanem a tőlük függő "megszállotjuk" lennék. (80)

Stirner fogalma a szentről kulcs az "önös" alakjának megértéséhez. "Minden, ami iránt tiszteletet vagy alázatot éreztek, a szent nevére érdemes." Miközben a természetes félelem kiváltja a félelem tárgyától való szabadulás impulzusát, "ez az alázat esetében egész más. Ekkor nem pusztán félünk, hanem tisztelünk: a félelem tárgya belső hatalommá vált, amelytől többé nem tudom elszakítani magam... Teljesen a hatalmában vagyok... Én és a tisztelet tárgya egy." A szent a stirneri értelemben tehát a gyermektől kezdetben idegen, introjektált, bensővé tett normatív struktúrája a mindenkori (esetleges) társadalomnak, és minden eddigi nevelés lényegi eredménye. Ez "egy szóval minden -- lelkiismereti dolog; "megközelíthetetlen, megérinthetetlen, (az általa megszállott) hatalmán kívüli, vagyis az ő felette lévő"; (81) pregnáns, modern, Freud óta ("Das Ich und das Es", 1923) használatos kifejezéssel a "felettes én". (82+)

Az önös (Eigner) ideáltípusként tehát mindenekelőtt saját magának az ura, gondolatainak ugyanúgy mint ösztöneinek, de a "világ" (a természet, az emberek, a dolgok, az állam etc.) ura is, mégpedig olyképpen, hogy nem "alázattal" áll vele szemben. (83) Az önös ("énje") nem egy idegenként létrehozott felettes én nem tudatos, irracionális vezetése révén él, gondolkodik és cselekszik; autonómiája valódi és nem, miként az egyéb -- felvilágosodott vagy felvilágosodás ellenes -- filozófiák, egyfajta "mintha"-fikció, egy így vagy úgy pusztán bensővé tett heteronómia. Valóságos -- nemcsak formailag üresen

/46/

felesküdött -- felnőtt, aki "saját" értelemmel bír, melynek konzekvens használatához felszólításra nincs szüksége.

Az önösről tehát nem mondtunk többet annál, mint hogy nincs egy irracinális felettes én befolyása és értékítéletében annak vezetése alatt. Arról, miként festene egy önösökből álló világ, természetesen nincs mit mondani. Stirner azonban úgy vélte, az eddigi, "mindazonáltal szent világ" vallásos, illetve vallástalan módon megalapozott, önfeláldozásra és önmegtagadásra figyelmeztető etikájának "végre el kellene veszítenie csábító látszatát, miután évezredes hatása nem hagyott hátra mást, csak a mai - nyomorúságot." (84) Forradalmár kortársainak szemére vetette, hogy ők is e szörnyűség folytatói, amennyiben csak a "rajtunk kívüli" ellen harcoltak, ezel szemben a "magunkon innenit" (a szentet, az irracionális lelkiismeretet, a felltes ént) érintetlenül hagyták és ezáltal gyakran fanatikus ateizmusuk ellenére a "kereszténység bűvkörének" fogságában maradtak. (85)

A feletes éntől irányított világ ezen nyomorúságának vége az önösök világa lenne. Ez persze "forradalommal" nem érhető el, mert bár önösök kedvező esetben individuális önfelszabadítással ("lázadással" (86)) születnek, társadalmi méretekben azonban csak akkor, ha a nevelők a gyermekek "morális befolyásolását" eliminálnák, és a következményeket legalábbis elfogadnák: "A pimasz gazfickók nem hagyják majd magukat megdumálni és lehurrogni, nem éreznek együtt mindazzal a balgasággal, amely iránt emberemlékezet óta lelkesedtek és fantáziáltok: feloldják az örökségi jogot, azaz nem akarják örökölni

/47/

ostobaságaitokat, ahogy ti örököltétek apáitoktól; törleszteni fogják a bűnös örökséget."(87) Stirner tudatában volt annak, hogy egy ilyen fejlődés, ha egyáltalán bekövetkezne, hosszadalmas lenne, sok generációra terjedne ki: "A jövő a következő szavaknak van fenntartva: a világ dolgainak tulajdonosa vagyok, és a szellem világának birtokosa." (88)


Jegyzetek

Rövidítések:
EE: Max Stirner: Der Einzige und sein Eigentum. (Az egyetlen és tulajdona. Magyarul részletek olvashatók belőle az Anarchizmus című kötetben. Századvég Kiadó, 1991.) Stuttgart: Reclam 1972
PKR: Max Stirner: Parerga, Kritiken, Repliken (Parerga, kritikák, replikák). Kiadó: Bernd A. Laska. Nürnberg: LSR-Verlag (LSR Kiadó) 1986

(73) Így használja Stirner, részben polémikus okokból, az "egoista" kifejezést többnyire az "önös" szinonímájaként, néha azonban olyan szubjektumokénak, akik semmi esetre sem önösek: csalódott, akaratlan etc. egoisták. Ezen kívül beszél az "egyesről" ("Einzelnen"), a "sajátról" ("Eigenen") és természetesen, lásd a könyvcímet, az "egyetlenről" ("Einzigen"), amelyek "önöshöz" ("Eigner"), illetve "egoistához" való terminológiai viszonya itt nem igényel magyarázatot.

(74) Stirnerről az átfogó, másodlagos irodalom e központi kérdésben nem teremtett világosságot. Még egy látszólag vonatkozó, több mint 500 oldalas monográfia (Bernd Kast: Die Thematik des "Eigners" in der Philosophie Max Stirners. Bonn: Bouvier 1979) (Az "önös" tematikája Max Stirner filozófiájában.) sem mutatkozik segítségnek a pontosabb elemzés után. -- Én egy korábbi munkámban ("Max Stirner als "pädagogischer" "Anarchist" (Max Stirner, a "pedagógus" "anarchista"). In: Anarchismus und Pädagogik (Anarchizmus és pedagógia). Kiadó: Ulrich Klemm. Frankfurt/M.: Dipa-Verlag (Dipa Kiadó), 1991. 33-44.o.) megkíséreltem az önös-alak problematikájának körvonalazását, és mivel a stirneri gondolkodás eredeti magját képezi, a következő "Stirner-tanulmányban" ("Stirner-Studien": "Eine vakante Vision" ("Egy szabaddá vált vízió")) pontosabban és részletesebben bemutatom.

(75) G.W.F. Hegel: Grundlinien der Philosophie des Rechts. (A jogfilozófia alapvonalai.)174, 175 § (Kiemelés B.A.L.)

(76) Michail Bakunin: Prinzipien und Organisation der internationalen revolutionären Gesellschaft (1866). (A nemzetközi forradalmi társaság elvei és szervezete.) In: Gesammelte Werke. Band 3. (Összegyűjtött művek. 3. kötet.) Berlin: Der Syndikalist 1924. (A szindikalista.) 25.o. (Kiemelés B.A.L.)

(77) Max Stirner: Das unwahre Prinzip unserer Erziehung (1842). (Nevelésünk hamis elve.) In: PKR, 75-97.o. (91, 90, 94)

(78) EE, 332.o.

(79) EE, 88.o.

(80) EE, 70 o.-tól

(81) EE, 77.o.-tól

(82) A fogalom már korábban kimutatható, mégpedig találó módon Stirner egyik karakterisztikumából. In: Friedrich Jodl: Geschichte der Ethik. 2. Band, 2. Aufl. 1912. (Az etika története.2. kötet.2.kiadás) Id. 3. kiadás szerint. Stuttgart: J.G.Cotta'sche Buchh.1923-tól. 282.o.

(83) vö. pl.: EE, 183, 374.o.

(84) PKR, 169.o.; EE, 346.o.

(85) EE, 170, 410.o. (például)

(86) EE, 354 o.-tól

(87) EE, 89.o.

(88) EE, 72.o.


Fordította: Móricz Gábor | 2007-03-25

 

Copyright 2007 © by Bernd A. Laska
  L.S.R 
egy parafilozófiai projekt